Sokszor nekünk is megszakad a már oly "edzett" szívünk.

Legfőképpen olyankor, mikor valakinek szeretnénk még hogy beleférjen a rövidke és annál nyomorúságosabb életébe az öröm es boldogság piciny csodája. Minél távolabb érezzük ennek lehetőségét, annal szívfájdítóbb, mert szeretnénk őket ha csak egy rövid időre is, de boldognak látni.

A két véglet a kölykök rövidke és sokszor szenvedésekkel teli élete és a nyomorúságos életet leélt idős állatok. Ilyen a mi Emmánk is, aki gyakorlatilag már egy roncs. Legfájdalmasabb, ha már csak a halálukba kísérheted őket és egykori "gazdáik" helyett állhatsz mellettük az utolsó órákban. Nem ezt érdemelnék és mi sem.

Minden eredmény, látvány és tapasztalás ellenére is nekünk kell hinnünk a gyógyulásukban, látni ahogy szeretetben élnek majd egy hozzájuk méltó életet, ahogy a kölykök felnőve boldogan futnak a mezőn, hegyoldalban, tengerpartokon, ahogy az öreg kutyáink megfakult bundáját egy szerető kéz ölelésében békében pihenve fujja a nyári szellő, ahogy éveikkel elkopott kis csontjaik lassú totyogó lépteit, az ő ütemükben követi egy szerető gazda, ahogy a lenyugvó nap utolsó sugaraiba megnyugodva belerévednek és fel-fel köszön talán a szörnyű múlt, de még is mély nyugalommal és harmóniában hajtják álomra a fejüket talán a földi életük utolsó naplementéjében....mégis boldogan.

Ilyen mesét álmodunk minden állatnak, legyen bárhol a vilagban. Ilyen mesét álmodunk most Emmának is, még ha a helyzet most oly reménytelennek tűnik is! Álmodunk helyettük is, hogy a meggyötört kis testük addig is erőre kapjon és eldöntse tovább álmodja e ő is velünk a mesét vagy egy másik vilagba távozik.